Félreismertetés művészete ^^

Az egyik legrosszabb dolog számomra, mikor félreismernek az emberek. Hogy nem annak látnak, aki valójában vagyok.
Kiderült úgy az elmúlt pár napban, hogy még a körülöttem lévők sem tudják igazán hogy ki vagyok és mit gondolok.
Ezzel még nem is lenne olyan nagy gond, hiszem minél jobban ismernek annál jobban sebezhető leszek, de itt a probléma, hogy nem hogy nem ismernek, egyenesen félreismernek.
Ez persze egyáltalán nem az ő hibájuk, hisz miért is lenne az. Ez csakis az én hibámból adódik, mert ezek szerint másnak mutatom magam, aki valójában vagyok. Ezt pedig valahogy tudatalatt teszem, vagy én nem tudom...
Szóval csakis a saját hibám az, hogy nem tudnak engem hova tenni az emberek, vagy éppenséggel rossz helyre tesznek.
Chiaki szerint egy enyhe kisebbségi komplexusom van, amikor nagyobb társaságba kerülünk. Ez nem így van! Nekem semmifajta komplexusom nincs.
Ha nagyobb társaságba kerülünk és én csendes vagyok, mert a körülöttem lévő emberek idegenek, az azért van, mert nehezen tudok bízni az idegenekben. Hiába próbálom, akkor sem megy.
Úgy vagyok vele hogy felveszem a megfigyelő állást, figyelem hogy a másikat mi érdekli, hogy viselkedik, ezek után én eldöntöm hogy akarok vele bizalmat kiépíteni vagy sem.
Hát ez a nagy helyzet.
Vagy például engem egy viszonylag nyugodt, visszafogottabb embernek néznek. Nézzenek csak annak, addig jó nekik míg ezt látják belőlem ^^ A többit nem is kell felfednek előttük. Megtartom magamnak!
Szóval valamilyen szinten nem is akarom hogy megismerjenek, addig nekem is teljesen jó és talán másoknak is.
^^
Jam meg igen, a lényeg!
Még mielőtt elvárnám hogy tudják ki vagyok, előbb nekem kellene tudni hogy ki is vagyok...